Wendylife - életem története

... a beszélő kutya naplója

A tegnapi séta során sikerült egy újabb kóbor fajtárssal találkoznom. Gazdim szerint elkeserítő, hogy az emberek képesek ily módon megszabadulni egykori kedvencüktől. Szerintem is szörnyű lehet elhagyatva lenni, bár igazság szerint én nagyon bírom ezeket a jófej srácokat (merthogy többnyire azok), olyan jókat lehet velük játszani és bandázni!

 Ma viszont amikor megláttuk ezt az idegen kutyát, gazdi könyörgő tekintetem ellenére magához hívott. Igaz, amúgy is kicsit kedvemet szegte, hogy ez a négylábú nem volt túl barátságos, sőt: felpúpozott háttal, morogva szemlélt minket. Kicsit öregecske volt már és elég kistermetű, ezért nem kellett miatta letérnünk a megszokott utunkról, csak nagy ívben kikerültük. Gazdi közben kiélhette katonás hajlamait, a "lábhoz" parancsot osztogatta nagylelkűen. Mikor elértünk az imádott VÍZ-hez, leoldotta a "láthatatlan láncot" , vagyis futááás! felkiáltással a vízbe engedett. Nagy örömmel csobbantam a habokba, végre hazaértem! :)

Mostanában gazdim a fejébe vette, hogy okosodnom kell. Nem elég neki, hogy az alapdolgokat tudom, sőt még puszit is adok, ha kéri (- ha nem)! Igaz, alapjában véve élvezem a tanulást de eleinte néha nem értem, mit várnak tőlem. Gazdi megpróbál szép szóval rávezetni, de ha úgy nem megy... akkor játszunk egy sort, hiszen nekem is kellhet egy kis szünet. Ma például - sokadszorra - arra kényszerített, hogy ne vegyem fel a földről a "véletlenül" leejtett ennivalót. Én persze hamar rájöttem, hogy ha megvárom türelemmel, amíg lejár a parancs, utána úgyis nekem adja a kaját. Szóval így nem csak a virsli lesz az enyém, de még gazdi is megdicsér!

 És végül had mutassak egy képet magamról, amint éppen a területemet őrzöm. Szerintem a sapkában sokkal komolyabbnak tűnök, így már nem mernek a macskák a közelembe jönni!

Ma hosszú kihagyás után először tudtunk közös sétát szervezni a barátommal, Lord urasággal. Ő egy nálam jóval nagyobb, 2 éves Gordon szetter fiú, nagyon jókat szoktunk játszani együtt! A trópusi hőségre fittyet hányva kergetőztünk, téptük egymás fülét... gazdim csak nézett, hogy mekkora átváltozáson ment keresztül az ő kis punnyadt jószága. Ma sajna nem volt olyan jó a felhozatal mint máskor, se fácánt, se őzikét nem láttunk... sőt, még nyulat se! Annyira azért nem bántam, így is jót úszkáltam Lorddal, elégettem úgy 10.000 kalóriát, szóval már az alakom miatt sem kell aggódnom :)

Ma séta közben rengeteg madarat láttam. Némelyik szinte nálam is nagyobb volt. Elég közel, tőlünk pár méterre csipegettek a földről, és bennem nyomban megszólalt az a bizonyos belső hang. Tudtam, hogy utánuk kell erednem, nem is késlekedtem. Persze elmenekültek, én meg utánuk, be a házak, ólak és kikötött kutyák közé. Kis idő múltán feltűnt, hogy valaki kiabál. Futás közben hátrasandítottam, hát kit látok?! Gazdi is beszállt a mókába. De a hangja elég baljóslatúan csengett, úgyhogy lelassítottam. Amikor utolért, hátamra dobtam magam, talán így megbékél.

Én igazán nem értem az embereket. Olyan biztos voltam benne, hogy ha hozok neki egy madarat, akkor boldog lesz, hiszen állítólag már őseim is e célt szolgálták. Erre, amikor vadászni kezdenék, jól leszidnak. Még arra sem hagyott időt, hogy legalább egy-két tollat emlékbe eltegyek...

Azért nem volt olyan rossz a mai séta sem, ezt a kis affért követően pancsoltam a patakban, gazdi bedobálta nekem a labdámat, meg botokat, én pedig örömmel becserkésztem és visszahoztam mindet! Úgy látszik, nem minden ösztönömet kell örökre elnyomni magamban...

Tegnap este valami nagyon rosszat tehettem. Ezt onnan gondolom, hogy teljesen váratlanul fura, dörgő hangok jöttek fentről, és a levegő szaga is megváltozott. Aztán elkezdett potyogni valami hideg, kemény izé, némelyik darab akkora volt, mint az orrom! Ennél a résznél már komolyan megijedtem, ezért bekémleltem gazdiékhoz a bejárati ajtó üvegén át. Láttam, hogy éppen Bundás cicával játszik, ebből arra következtettem, hogy mégsem ő küldte rám ezt az égi büntetést. Remek, így eljátszhatom kedvenc "kivert kutya" előadásomat, már kezdem is. Szemeket bánatosan meresztgetjük, farkat behúzzuk, fülek lekonyulnak... ennek képtelenség ellenállni! És igen, már nyílik is az ajtó. Gazdi lelkifurdalással néz rám, miközben simizi a hátamat. A következő felvonásban egy óvatlan pillanatban az ágyán termek. Ennek ugyan nem szokott örülni, de lassan megbocsát nekem, odaül mellém, én pedig hálásan ölébe hajtom a fejem.

Sziasztok!

Már jóideje koptatom mancsaimat ezen a Földön, egész pontosan 1 éve és 3 hónapja. Ez idő alatt rengeteg tapasztalatot sikerült felhalmoznom, ezért gondoltam, megosztom veletek tudásom egy töredékét. Először is bemutatkozom: Wendy vagyok, fajtámat tekintve golden retriever, 2005. április 28-án születtem, a távoli Siklóson. Itt lent van egy picikori kép rólam.

Mostanra persze már tök nagy vagyok, és a füleim sem állnak ilyen cikisen. De azért elbűvölő kiskölyök voltam, nem?

És ha esetleg valakit érdekel, vagy netán rokonokra akadok: Anyukám törzskönyvi neve Axehead-King Blondie, Apué Goldwalley of the Mecsek Brix. Szép, hosszú nevek, nekem sajnos ilyen nem jutott, bár gazdim így is ugyanúgy szeret! Igaz, máig mondja, milyen jó is lenne, ha az ő kis kutyájának meglenne az a vacak papír! De hát, nem lehet minden tökéletes. Kivéve persze engem.

 Jelen pillanatban egy háztartásban élek egy szürke cirmos, ivartalanított (hihi), Bundás névre hallgató macsekkal, akit gyakran gyilkolászok (vagy fordítva?), és Tinával, a  3 éves pincsikeverékkel. Vele nem igazán merek kekeckedni, nemegyszer rágcsálta már meg a fülemet mérgében... én persze jó kutyához méltóan tűrtem ezt is. Na egyelőre búcsúzom, rohannom kell megkergetni a postást!